Két szerelmes egymásra találása és összeköltözése, házasságkötése ideális esetben egyben azt is jelenti, hogy a korábbi szülői háztól függetlenedve kezdik meg közös életüket. Szerencsés, ha attól kezdve a döntéseket ketten hozzák, vállalva az ezekkel járó felelősséget és következményeket.
A felnőtté válás, az önállósodás, a szülőkről való leválás egy hosszabb folyamat, szakaszokban történik és nem feltétlenül életkorhoz kötött.
Egyik lépcsőnek általánosságban azt tekinthetjük, amikor saját keresettel rendelkezőként anyagilag függetlenedni tudunk.
A másik nagy lépés, amikor elköltözünk, elhagyjuk a szülői házat.
A harmadik és egyben szinte a legdöntőbb, amikor megházasodunk, és önálló családot alapítunk.
Ezek során folyamatosan változik és átértékelődik a szülőkkel való kapcsolatunk, egyre önállóbban döntünk a saját életünkről, új szokásokat és rendszereket alakítunk ki, melyekben természetesen az otthonról hozott értékek fontos alapként szolgálnak. De mégis új és más, hiszen nem mindent szeretnénk feltétlenül otthonról megőrizni, másrészről a párunk által hozott értékekkel, szokásokkal összevetve igazítjuk közös elképzeléseinket.
Sok szülőre jellemző, hogy nem tudja elengedni a gyermekét, nem tudja tudomásul venni, hogy a korábban pátyolgatásra és támogatásra szoruló kisgyermekből időközben felnőtt, önálló, döntésképes ember lett. Akinek azontúl el kell engedni a kezét, hogy a saját útját járja, a saját döntései nyomán élje az életét. Változatlanul részt akarnak venni a Fiatalok életében, irányítják, tanácsot adnak, kéretlenül is. Anélkül, hogy észrevennék: ezzel konfliktushelyzetet idéznek elő.
És megkezdődik az „anyád” és az „apád” emlegetése, a szorongás a szülőkkel való találkozástól, a hirtelen extra túlóra és egyéb halaszthatatlan tennivaló az anyós- és apóslátogatás alkalmához időzítve. A véget nem érő viták arról, hogy „miért nem állsz a sarkadra”, „miért hagyod, hogy beleszóljanak az életünkbe”.
Számtalan párkapcsolat megromlásáért a szülők túlzottan szoros irányítása, jelenléte és jószándékúnak képzelt nyomása tehető felelőssé.
Pedig csak le kellene ülni egy békés beszélgetésre, elmondani, finoman megértetni, hogy már felnőttünk. Ha felnőttünk - pszichológiai értelemben is.