Ezzel az írásommal második helyezést értem el "A nők megbecsülése a mindennapokban és a Bók" című irodalmi pályázaton.
Tudta, hogy ebből hamarosan újabb hatalmas veszekedés lesz. Mégis benyitott a kisszobába. Amikor átalakították a lakást és leválasztották ezt a kisszobát a valamikor tágas hálóból, megállapodtak abban, hogy ez a férj alkotói területe. A „szentély”, ahova soha nem teszi be a lábát sem ő, sem más. De nem tudta megállni.
Amikor már elfogytak a kávéscsészék és borospoharak a konyhaszekrényből, és amikor az áporodott, keserű dohányszag a lakás többi helyiségébe is átszivárgott, időről időre megjelent a felmosóvödörrel.
Már rutinos volt, addig levegőt sem vett, míg szélesre nem tárta a szoba ablakát. Némán hordta ki a beszáradt edényeket a konyhai mosogatóba, langyos vizet engedett rájuk, hogy később könnyebb dolga legyen. A vörösboros üvegeket szatyrokba gyűjtötte, majd délután visszaviszi, amikor megy a gyerekért az óvodába és úgyis be kell vásárolnia. Az összegyűrt csokispapírokat és szétszóródott mogyoróhéjat a szemetesbe dobta, a hamutartókat kiürítette, mindent letörölt, átmosott, felmosott. Csak az íróasztalon egymást érő kesze-kusza jegyzetekhez nem nyúlt.
Nem, az valóban szent terület, azokból a lejegyzett töredékekből egyszer még nagy írások születhetnek. Soha bele sem olvasott egyikbe sem, hagyta, hogy férje őrizze a titkot a nagy robbanásig. Mert ígérte, egyszer igazán berobban, előrukkol valamivel, ami újszerű lesz, világrengető, amilyet még nem írt senki.
Régebben, ha férje sétálni ment vagy beült egy irodalmi kávéházba és ő egyedül volt itthon, titokban leült ide egy kis időre, az íróasztal elé, elmélyedve, küldte a sugallatot, az erőt az ihlethez, hogy törjön meg végre a jég, oldódjon már fel az alkotói válság és szülessen meg a nagy mű. Most fásultan, lemondóan meredt maga elé.
Hány év is telt el ebben az egyhangú várakozásban, az örökös ígéretekben? Hogy majd holnap, majd a jövő héten, a jövő hónapban beindul, majd amikor elmúlik ez a borongós ősz, amikor nem lesz ilyen nyálkás, ködös tél, amikor kisüt az első tavaszi nap, amikor kiírják a következő pályázatot, amikor megkapja az ösztöndíjat, majd, majd és majd.
És lassan az ígéretek is elmaradtak. Meddig lehet így élni? Meddig távolodhat még két ember egymástól, mikor szakítja szét összetartozásukat a köztük lévő űr, a befelé fordulás, a mindent beborító csend és némaság? Eluralhatja életüket a megkeseredettség vagy van más út?
Saját, egyre távolodó álmaira gondolt. Arra, hogy valaha ő is alkotni akart, kiugrani a szürkeségből, kiemelkedni az átlagból. Aztán jött Panka és mindez már nem volt olyan fontos, mert minden átértékelődött. Majd, később is ráér az érvényesülés, az önmegvalósítás, előbb testvért akart Panka mellé.
De nem lehetett. Mert a férjét gátolta a gyerekzsivaj az alkotásban. Mert valakinek pénzt is kellett keresni a családban. És éppen kapóra jött három éve az a szerkesztői állás, egy ilyen lehetőséget, egy ilyen jó nevű folyóiratnál nem lehetett kihagyni. Most mások írásait rendezgeti. A kistestvérről pedig hónapok óta már Panka sem kérdez. Jobb is így, már túl nagy lenne a korkülönbség.
Tekintete ekkor hirtelen megakadt a nyomtató tetején lévő papíron. Óvatosan, éppen csak a szeme sarkából rakta össze a betűket. „Irodalmi pályázat: A nők megbecsülése a mindennapokban és a Bók”. Elgondolkodva vette kezébe a kiírást.
A férfi elmélyülten nézte a hullámokat. A part közelében száraz gallyakat és elsárgult leveleket sodort magával a víz, a szemközti oldal dombjain már nyoma sem volt a nyár élénkzöld színeinek. Éppen ilyen kora őszi idő volt és éppen így állt itt elmerengve akkor is, új ihlet után kutatva, amikor belesivított a csendbe a mobilja.
Először nem is értette a szavakat. Pontosabban érteni értette, csak azok a szavak valahogy nehezen álltak össze értelmezhető egésszé. „Apát súlyos baleset érte, azonnal gyere a kórházba!”
Még mindig fel nem fogva a hallottakat, karja automatikusan lendült az első taxi láttán. Tompa aggyal és üres tekintettel zötykölődött a kocsi hátsó ülésén, óráknak érezte a dugóban való araszolást.
Ez csak valami tévedés lehet – zakatolt egyre a fejében, maga előtt látva a 85 kilós, kisportolt, mindig tettre kész, derűs, gyakran ironizáló férfi alakját. A férfiét, aki soha nem ivott és nem dohányzott, aki teniszezni járt hetente háromszor, és kínosan vigyázott az egészségére, és nagyon vágyott már a nagypapa-szerepre. Az apjáét, aki szerint az írás nem becsületes foglalkozás, aki szerint egy férfinek kutyakötelessége családot alapítani és kemény munkával, tisztességesen eltartani hozzátartozóit.
De nem volt tévedés. A másik autó vezetője nem vette észre a stop-táblát, mindössze ennyin múlott. És ő későn ért a kórházba. Mire megtalálta a baleseti osztályt, apját éppen lepedővel letakarva tolták ki a műtőből. Már nem tudta megmondani neki, hogy hét hónap múlva megszületik az első unokája.
Most egy műanyag palackot sodort el lába előtt a víz. Nézte a távolodó palackot és az elmúlt hat évre gondolt. Arra, hogy egyre távolabb és távolabb került ő is a lehetőségtől, hogy valaha bizonyítani tudjon. Aztán anyja törékeny alakját látta. Ahogyan a mindig erős, mindig támaszt nyújtó, örök elfogadó asszony hetek alatt egyre jobban összetöpörödik, átengedve magát egy emésztő kórnak, csakhogy mielőbb a szeretett társ mellé kerülhessen.
Panka világrajöttét már ő sem érte meg. Pedig micsoda asszony volt, és micsoda nagymama lett volna! A férfit merengéséből egy sétahajó zökkentette ki. Az utószezont élvező utasok lelkesen integettek a part felé. Erőtlenül intett vissza, majd összehúzva magán ballonkabátját megfordult és leszegett fejjel hazaindult.
Otthon óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót és szokása szerint egyenesen a szobájába ment. Hangtalanul lépett be, előhúzta kabátzsebéből a borospalackot és keze dugóhúzó után matatott a félhomályban.
Ekkor vette észre az asszonyt. Mindketten zavartan néztek az asztalon heverő pályázatra, majd tekintetük egymásba fonódott.
- Ez egy nehezen megközelíthető téma…. Én ezt most nem tudnám… És manapság… annyira másról szól az élet… - hebegte.
- Tudom – suttogta rekedten az asszony.
- De azért … ha gondolod… esetleg megpróbálhatom….
A férfi erőtlenül tette le a palackot, amikor felesége szó nélkül behúzta maga mögött az ajtót.
Ötödik nap reggel az asszony friss péksüteményt, egy csésze forró kávét és egy dossziét talált a konyhaasztalon. Egy kártya állt mellettük:„Neked, Nektek”.
Sietősen megitta a kávét, két brióst betett a táskájába, és azzal a gondolattal csúsztatta mellé a dossziét, hogy majd a szerkesztőségben belenéz. A szokatlan reggelen gondolkodva kísérte be Pankát az óvodába, de nem volt sok ideje elmélyülni, éppen időben érkezett a reggeli értekezletre.
A folyamatos tennivalók és csörgő telefonok mellett hirtelen azt vette észre, hogy már megint fél öt van, ideje indulni a gyerekért. Összepakolt az asztalán, kikapcsolta a számítógépet és lendületes léptekkel indult lefelé a lépcsőn. Már a kapu kilincsén volt a keze, amikor kuncogást hallott az oldaloszlop felől.
- Meglepetés! – ugrott váratlan-boldogan a kislány a nyakába, majd örömmel mutatott egy plüssmackót. – Nézd anyu, mit kaptam! És neked is hoztunk valamit!
A férfi bátortalanul lépett előre, egy csokor virágot nyújtva felé.
Az irodalmi pályázat első díját egyöntetű szavazással ítélték oda. Részletesen méltatták a nyertes pályamű újszerűségét, sajátos hangvételét, a szereplők rendkívüli jellemábrázolását. Külön erényeként tekintették, hogy az író három generáció, három nőalak köré szőtte a cselekményt, megragadva azokat a tradicionális értékeket, melyek miatt a nőket, asszonyokat mindig is tisztelet övezte.
És amely értékeket a mű legfiatalabb szereplője, egy kislány visz tovább.