Előbb-utóbb a legtöbb szerelmespár életében eljön az a pillanat, amikor úgy döntenek, hogy formailag, papíron is, Isten vagy az önkormányzat képviselője előtt, rokonok és barátok társaságában kinyilvánítják abbéli szándékukat, hogy életüket attól kezdődően végérvényesen össze kívánják kötni. A motiváció sokrétű lehet: családi nyomás, váratlan gyermekáldás, kedvezményes hitelfelvételi lehetőség, részvétel a fészekrakó programban, remélhetőleg azonban legfőképpen a szerelem érzése, az összetartozás vágya sietteti a Nagy Nap kitűzését.
A Hétországra szóló, fényes lakodalmak divatját éljük. Hosszas előkészületekkel, esküvőszervezővel, bérelt limuzincsodákkal, habos-fodros ruhákkal, tűzijátékkal, és mindenekelőtt fergeteges, feledhetetlen, mókás lány- és legénybúcsúkkal. S mindez nagyon is rendben van. A Nagy Napnak így kell kinéznie, hiszen egyszer van ilyen az életünkben - remélhetőleg, adjuk meg hát méltón a módját.
A nehézségeket ott látom, amikor az előkészületek kizárólag a Nagy Napra koncentrálódnak. Holott az a nap is éppúgy 24 óra alatt rohan el, mint az összes többi. És az összes többiben az öröm mellett jönnek a megoldandó feladatok és problémák, nem várt konfliktushelyzetek, döntési szituációk, kötelezettségek és felelősségvállalás. Ez az, amire nem terjed ki kellő mértékben a figyelem a felkészülés időszakában. Az együttéléssel járó kezdeti nehézségekről, az összecsiszolódás és összeszokás időszakáról már korábban írtam.
Amiről itt és most, a házasságkötés kapcsán érdemes szólni, azt nevezzük egyfajta pánikhangulatnak. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy valamikor az esküvő körüli időben, az előtte vagy utáni hetekben, hónapokban szorongásszerűen fogalmazódnak meg kritikus kérdések:
- Biztos, hogy ezzel az emberrel akarom leélni a teljes hátralévő életemet?
- Mi lesz, ha elmúlik a nagy szerelem?
- A hűség azt jelenti, hogy soha többet nem is flörtölhetek másokkal?
- Mi számít megcsalásnak?
- Azért ugye még csókolózhatok valaki mással is, az nem megcsalás?
- Muszáj lemondanom a korábbi, megszokott programokról?
- Férjes asszonyként elmehetek a szingli barátnőimmel bulizni a régi helyekre?
- Eljárhatok továbbra is focizni, kártyázni, sörözni a haverokkal?
S mindezen kérdések higgadt és többé-kevésbé kompromisszumos megválaszolása után valami elkezdődik. Valami, amire nem számítottunk.
A korábban kockahasáról elhíresült párunk egyre gyakrabban ül a tévé előtt, kezében sörrel és távirányítóval, és szemmel láthatóan elkezd pocakot ereszteni. Zavarja persze, és napról napra tervezi, hogy majd újra elmegy reggelente futni, és hetente kétszer edzeni is beugrik, de ezek rendre csak tervek maradnak, a haverokkal való találkozás is egyre inkább csak a sörözésre korlátozódik. Arra hivatkozik, hogy fáradt, ki kell ürítenie az agyát, üveges szemekkel mered a képernyőre és mind nehezebb bármilyen kimozdulásra, közös programra rávenni. A háztartási teendőkből már alapjáraton sem veszi ki a részét, ezzel szemben reggelente emelkedő hangerővel kéri számon a tiszta alsó, zokni és vasalt ing lelőhelyét.
Másik oldalról ott van a valamikori kedves lány, az egykori Tündér, aki egyre fásultabb és zsörtölődőbb, s miközben zsonglőrködik a tennivalókkal, harcol az igazáért, csatába száll a haverok ellen, dacol a sorssal, öntudatlanul megindul a nők elsárkányosodásának nevezett úton.
Lehangoló a kép, tudom. Szerencsére nem feltétlenül kell a végeredménynek így kinéznie. Mindig vannak pillanatok, amikor megállítható a folyamat. Megállhatunk, visszanézhetünk, újraprogramozhatunk, módosíthatunk. Hogy a Nagy Nap öröme és emléke ne homályosodjon, hogy az akkor tett fogadalom valósággá váljon. Olykor csak rajtunk múlik. Olykor szükség lehet a pszichológus segítségére.