Tovább kell élni...
Miklós azért fordult hozzám, mert úgy érezte, nem tudja feldolgozni a felesége elvesztését, s talán soha többé nem lesz képes normális életet élni.
„Kriszti, aki az életemet jelentette, nincs többé. Biztosan szárazon hangzik ez a megfogalmazás, de muszáj így kimondanom. Mondogatom magamnak hetek, hónapok óta, azt gondoltam, hogy ez segít tudomásul vennem a tényeket. De nem. A szavak üresen koppannak, értelmük azonban nem hatol el a tudatomig. A puszta valóságot persze érzékelem, Kriszta fizikailag fájdalmasan nincs sehol, a lelkemben, a képzeletemben azonban folyamatosan jelen van.
Vasárnap a sírja szélén ültem, néztem a feliratot „Élt 34 évet”. És én mégis beszélgettem vele, tisztán hallottam a hangját, a válaszait. Anyám szerint ezt nem csinálhatom tovább, ebbe előbb-utóbb bele fogok őrülni. Ezért kerestem fel önt. Láttam a honlapján, hogy mindazokkal a kérdésekkel is foglalkozik, melyek bennünket valaha foglalkoztattak, s azt remélem, segíteni tud nekem.
Krisztával jószerint együtt nőttünk fel egy kisvárosban, egy utcában laktunk. Együtt barangoltuk be a környéket, együtt fedeztünk fel dugi rejtekhelyeket, ahol megbújva megosztottuk egymással a titkainkat. Mint a gyerekkori barátságok nagy részében, nálunk sem volt szó szerelemről. Inkább pajtások voltunk. Elmondtuk egymásnak szinte minden gondolatunkat, érzéseinket, álmainkat. A szerelmeket és csalódásokat, egymástól tanultuk a „másik nem”-et, azt, hogy miben és miért különbözik nő és férfi, hogy hogyan kell kezelni a helyzeteket. Végigéltük egymással a kamaszkori próbálkozásokat és szívből szorítottunk, amikor mindkettőnk életében felbukkant a nagy szerelem. Aztán szinte sorsszerűen egyidőben jött a nagy szakítás, amiben szintén egymás támaszai lettünk. Soha nem felejtem el a felismerés pillanatát. Ültünk a folyóparton, Krisztiből ömlött a 18 évesek naivitását összeromboló csalódás, keserűség érzése. Könnycseppjein megcsillant a napsütés, valami egészen különös ragyogást adott az arcának. Olyan gyönyörű volt, hogy meg kellett csókolnom. Ebben a csókban egy pillanat alatt rádöbbentünk, hogy mi egymást szeretjük, hogy összetartozunk.
3 évvel később, amikor Kriszti befejezte az óvónőképzőt, összeházasodtunk. Először a szüleimhez költöztünk, de anyám senkit nem tűrt meg a konyhában. Puszta jóindulatból és segítő szándékkal ugyan, de nem hagyta Krisztit érvényesülni a házimunkában, amíg dolgoztunk, még a szobánkat is kitakarította. Egy év után Kriszti szüleihez költöztünk. Apósom robusztus, „mindent tudó” ember, aki a legjobbat akarta imádott lányának. Bármit tettem, az nem volt elég jó az ő szemében. Gazdálkodó lévén nem sokra becsülte az én tanári ténykedésemet, a fizetésemet pedig folyamatosan leszólta. Nem haragszom rá, csupán nagyon eltérő a világnézetünk. Ennek ellenére sokat köszönhetünk neki, azt is, hogy két év után saját otthonunk lett. Vett nekünk egy kedves, de meglehetősen leromlott állapotban lévő házat a város szélén, hatalmas kerttel. Együtt dolgoztunk a ház rendbetételén, minden energiáját beletette, de a mi elképzeléseinket tiszteletben tartotta.
Amikor végre beköltözhettünk, eleinte súlyos csatákat vívtunk. Anyám is, Kriszta anyja is segíteni akart a háztartásban, szinte naponta átjöttek, mindenbe megpróbáltak beleszólni. Megbántani sem akartuk őket, mégis a saját, önálló életünket akartuk élni. Miután sikerült ezt elfogadtatni velük, előjött a gyerek-téma. A folyamatosan feltett „Mikor lesz már unokánk? kérdés. Addigra már sejtettük, hogy valami nincs rendben, hiszen két éve hiába vártuk reménykedve, hogy bekopogtasson a gólya.
Amikor felkerestük a meddőségi központot, alaposan kivizsgáltak bennünket és első körben mindent rendben találtak. Bíztattak, hogy a legjobb életkorban vagyunk, Kriszta akkor 25, én 28 éves voltam. Azt mondták, csak egy kis rásegítés kell, inszeminációval megoldható. Kriszta gyógyszereket kapott, az orvosok szerint tökéletes peteérései voltak, mégsem lett várandós a hatodik inszemináció után sem. Azután következtek a lombikok, egyik a másik után, továbbra is eredmény nélkül. Évek mentek el, várakozásban, szerelemben, megértésben, de borzasztó lelki mélypontokkal. Krisztával már akkoriban is beszéltünk arról, hogy pszichológushoz kellene fordulnunk, aztán valahogy csak halogatódott, elmaradt a szükséges lépés. És végre, 2007 márciusában bekövetkezett, amit annyira vártunk. Kriszta két-csíkosat tesztelt. Elmondhatatlan volt az örömünk, különösen, amikor az orvos az ultrahangos vizsgálaton megmutatta a babánkat, láthattuk a dobogó szívét. Mindenkinek megmutattuk a felvételt, örömünkben az egész család és a barátok is osztoztak. Mindent elterveztünk, kezdtük bebútorozni az üresen álló gyerekszobát, beszereztük a legszükségesebbeket a kicsinek. Kriszta rendszeresen járt orvosi vizsgálatokra, minden alkalommal elkísértem. A kislányunkat Aliznak neveztük, mert csodaországot teremtett számunkra. A hatodik hónapban volt Kriszti, amikor elkezdett görcsölni. Az orvos azt mondta, kicsit kinyílt a méhszáj, szigorú fekvést javasolt. Egy hét múlva azonban még erősebb görcsei voltak, emiatt kórházba szállították. A szülést már nem tudták megállítani, 3 nappal később megszületett Aliz, alig 800 gramm súllyal. Két napig küzdöttek az orvosok, de nem tudták tovább életben tartani.
Mindketten összeomlottunk. Krisztát bent tartották a kórházban, kábító injekciókkal altatták.
A következő héten behívott az orvos a szobájába és elmondta, hogy megjöttek a szövettani leletek. Nyirokmirigyrák. Legyek nagyon erős, és próbáljak megadni mindent a feleségemnek a hátralévő néhány hónapban.
Egyfajta homályállapotban folytatódott az életünk. Nem beszéltünk arról, hogy véget érhet.
Október végén elutaztunk két hétre egy gyógyfürdőbe, ahol Kriszti különböző kezeléseken vett részt, kényeztették, sokat sétáltunk és rengeteget beszélgettünk. Valamelyest erőre kapott, tervezgetni kezdte a jövőt. Amikor Aliz fogant, maradt két embriónk, akiket lefagyasztattunk. Kriszta úgy gondolta, hogy januárra teljesen felépül és visszamehetünk beültetni a babákat. Látva az optimizmusát, magam is bizakodó lettem, úgy véltem, az orvosok bizonyára tévedtek, eltúlozták az állapotát, mégiscsak van gyógyulás ebből a betegségből.
Sajnos, nem tévedtek és nem túloztak. Kriszti állapota pár héttel később romlani kezdett. Februárban végleg magamra hagyott…
Azóta sehogy sem tudok magamhoz térni. Valahogy nem tudom tudomásul venni a megváltoztathatatlant. Kriszti itt van velem, minden nap és minden percben.
És ott van két parányi embriónk. Akik belőlünk lettek. Mi legyen velük? Már arra is gondoltam, talán valaki vállalkozna arra, hogy kihordja, talán a közös gyerek enyhítené a fájdalmamat. Ugye, tud nekem segíteni?”