Tudta, hogy ebből hamarosan újabb hatalmas veszekedés lesz. Mégis benyitott a kisszobába. Amikor átalakították a lakást és leválasztották ezt a kisszobát a valamikor tágas hálóból, megállapodtak abban, hogy ez a férj alkotói területe. A „szentély”, ahova soha nem teszi be a lábát sem ő, sem más. De nem tudta megállni. Amikor már elfogytak a kávéscsészék és borospoharak a konyhaszekrényből, és amikor az áporodott, keserű dohányszag a lakás többi helyiségébe is átszivárgott, időről időre megjelent a felmosóvödörrel. Már rutinos volt, addig levegőt sem vett, míg szélesre nem tárta a szoba ablakát. Némán hordta ki a beszáradt edényeket a konyhai mosogatóba, langyos vizet engedett rájuk, hogy később könnyebb dolga legyen. A vörösboros üvegeket szatyrokba gyűjtötte, majd délután visszaviszi, amikor megy a gyerekért az óvodába és úgyis be kell vásárolnia. Az összegyűrt csokispapírokat és szétszóródott mogyoróhéjat a szemetesbe dobta, a hamutartókat kiürítette, mindent letörölt, átmosott, felmosott. Csak az íróasztalon egymást érő kesze-kusza jegyzetekhez nem nyúlt. Nem, az valóban szent terület, azokból a lejegyzett töredékekből egyszer még nagy írások születhetnek. Soha bele sem olvasott egyikbe sem, hagyta, hogy férje őrizze a titkot a nagy robbanásig. Mert ígérte, egyszer igazán berobban, előrukkol valamivel, ami újszerű lesz, világrengető, amilyet még nem írt senki. Régebben, ha férje sétálni ment vagy beült egy irodalmi kávéházba és ő egyedül volt itthon, titokban leült ide egy kis időre, az íróasztal elé, elmélyedve, küldte a sugallatot, az erőt az ihlethez, hogy törjön meg végre a jég, oldódjon már fel az alkotói válság és szülessen meg a nagy mű. Most fásultan, lemondóan meredt maga elé. Hány év is telt el ebben az egyhangú várakozásban, az örökös ígéretekben? Hogy majd holnap, majd a jövő héten, a jövő hónapban beindul, majd amikor elmúlik ez a borongós ősz, amikor nem lesz ilyen nyálkás, ködös tél, amikor kisüt az első tavaszi nap, amikor kiírják a következő pályázatot, amikor megkapja az ösztöndíjat, majd, majd és majd. És lassan az ígéretek is elmaradtak. Meddig lehet így élni? Meddig távolodhat még két ember egymástól, mikor szakítja szét összetartozásukat a köztük lévő űr, a befelé fordulás, a mindent beborító csend és némaság? Eluralhatja életüket a megkeseredettség vagy van más út? Saját, egyre távolodó álmaira gondolt. Arra, hogy valaha ő is alkotni akart, kiugrani a szürkeségből, kiemelkedni az átlagból. Aztán jött Panka és mindez már nem volt olyan fontos, mert minden átértékelődött. Majd, később is ráér az érvényesülés, az önmegvalósítás, előbb testvért akart Panka mellé. De nem lehetett. Mert a férjét gátolta a gyerekzsivaj az alkotásban. Mert valakinek pénzt is kellett keresni a családban. És éppen kapóra jött három éve az a szerkesztői állás, egy ilyen lehetőséget, egy ilyen jó nevű folyóiratnál nem lehetett kihagyni. Most mások írásait rendezgeti. A kistestvérről pedig hónapok óta már Panka sem kérdez. Jobb is így, már túl nagy lenne a korkülönbség. Tekintete ekkor hirtelen megakadt a nyomtató tetején lévő papíron. Óvatosan, éppen csak a szeme sarkából rakta össze a betűket. „Irodalmi pályázat: A nők megbecsülése a mindennapokban és a Bók”. Elgondolkodva vette kezébe a kiírást.