Várni a csodát
Megjelent: ELLE Magazin, 2008 májusi szám
A legfrissebb kutatások szerint napjainkban a házaspárok már közel 25 százaléka érintett a meddőség kérdésében. Számuk csaknem duplájára nőtt az elmúlt öt év alatt. Azaz minden negyedik-ötödik pár átéli a csalódást, hogy nem jön, nem akkor jön, és nem úgy jön a gyermekáldás, ahogyan megálmodták. Magyarországon ez a kérdés közel 400 000 embert érint. Elgondolkodom: ha a jelenlegi tendencia nem változik, a következő generációknak talán csak csekély töredéke élheti át a természetes fogantatás örömeit. Merre tartunk? Mi lesz a jövő? Lesznek-e még egyáltalán spontán módon, azaz nászágyban, szerelmes ölelés közben fogant bébik 20-30-40-50 év múlva?
Pszichológusként húsz éve foglalkozom babára vágyó házaspárokkal. Az elmúlt két évtizedben végigkövettem az orvostudomány fejlődését. Számtalanszor együtt örülhettem olyan párokkal, akik egy-egy újabb orvosi technológia megjelenésének köszönhették a szülői örömöket. Nem csak olyanok kérték, kérik a segítségemet, akiknél az orvosi kivizsgálás nem talált fizikai okot a meddőség hátterében, azaz akiknél pszichés meddőség gyanúja áll fenn. Hozzám fordulnak olyan párok, nők is, akiknél nagyon egyértelműen kimutathatók az orvosi okok, a kezelés mégsem hozza meg a várt eredményt. Túl vannak a többedik inszemináción vagy lombik-programon, veszteségeken, és elkeseredettek, csalódottak, egyre inkább szoronganak, depressziós tünetekkel küzdenek. A gyógyszeres kezelés rendkívül megterhelő fizikailag és lelkileg egyaránt (és most nem térek ki az anyagi vonatkozásokra), a hormonháztartás felborulása szélsőséges érzelmi állapotokat indít el a szervezetben.
Emellett a sorozatos kudarcélmény rávetül a pszichére, gyakran önértékelési válságot, kisebbrendűségi érzést, párkapcsolati konfliktust generál. A gondolkodás egyre erősebben egy témakörre fókuszál, a lelki egyensúly felborulása egy szűrt szemüvegen keresztül láttatja a külvilágot. Az észlelés szinte törvényszerűen leszűkül a „van gyereke” vagy „nincs gyereke” dimenziójára. Az érintettek sokszor azt élik meg, hogy hirtelen minden, az utcán szembejövő nő várandós vagy babakocsit tol. A környezetükből is sorozatosan érkeznek hírek az újabb gyermekáldásokról. Mindez még fájdalmasabbá teszi annak megélését, hogy „nekünk még mindig nem jött össze”. Kialakul egyfajta irigység azokkal szemben, akiknek sikerült, akiknek ez is könnyen megy. Az érzelmi feldolgozás védekezésre ösztönöz, óhatatlanul bekövetkezik egy olyan időszak, amikor az érintett elfordul a babás vagy babára váró rokonoktól, ismerősöktől, kerüli a velük való találkozást. Az érzelmi válsághoz gyakran bűntudat érzése is társul, amiért nem tud örülni mások örömének. Már nem csak értéktelenebbnek és kevesebbnek, hanem gonosznak is érzi önmagát.
Ezek az érzések, gondolatok a feldolgozás folyamatának nagyon is természetes részei és velejárói. Megálmodtunk valamit, amiről azt tanultuk, hogy biológiai adottság. Hogy a természet hónapról hónapra gondoskodik arról, hogy szerelmünk gyümölcsöt érleljen. Nem kell hozzá mást tennünk, mint kellő közelségben összebújni a társunkkal.
Azzal szembesülni, hogy ez nem így van, hogy a kontroll, az irányítás nem a mi kezünkben van, nem kis kihívás. Az idő megélése is óhatatlanul más arculatot ölt. Különösen hogy azt sem tudni előre, meddig kell még várni a csodát: a következő hónapig, fél évig, egy évig vagy még tovább? A most, a jelenben átélt kudarcélmény és csalódottság túl erős ahhoz, hogy hinni engedjen a jövőben. A következő hónap vagy a következő lombikprogram fényévnyi távolságnak tűnik. És senki nem lát a jövőbe. Pedig az eredmények azt igazolják, hogy az esetek döntő többségében van megoldás, és előbb-utóbb szinte mindenki számára elkövetkezik az az örömteli nap, amikor a teszt végre két csíkot mutat. Később visszatekintve, ölben egy vagy több gyermekkel, az ide vezető hosszú út fájdalmai és megpróbáltatásai már eltörpülnek.
Kapcsolódó írások :